Ma meglepődtünk, hogy a nap már magasan jár
Elveszítem a testedet, mert túlságosan is a tiéd
(M. M. Marçal)
Ma meglepődtünk, hogy a nap már magasan jár,
s elég kegyes velünk az idő
(meleg volt, de nem nagyon,
és fújt bennünket szél, cirógatta
a tarkónkat, s a fülünk hátulját),
megint búcsúznunk kellett.
Elindultam az utcán,
körülöttem emberek, s mindenféle más,
s elindultam, vissza-visszafordulva utánad,
néztem, ahogy távolodsz,
néztem, ahogy távolodsz,
s pár utcával arrébb,
már láttam, hogy nem vagy ott.
…Aztán feltámadt a szél, hideg szélroham
kopogtatott ajtót, ablakot,
szétszórt madarat, papírlapot,
levelet és napot, melyekről nem tudtam,
hogy bennem összekeveredve hullanak
-s az este egyszercsak kedves lett,
ahogy ott jársz a hosszú évek kabátjában,
azokon az utcákon, azokban a városokban,
ahol én sohasem járhatok, amik téged akartak
s amiket te akartál oly nagyon.
És közben megnőtt a világ,
benne emberek és ezer más dolog.
Nemes Krisztina
fordítása
Jaume Coll Mariné
